Elhunyt Trencsényi László, a Pongrátz Gergely által alapított 1956-os Magyarok Világszövetségének ügyvezető elnöke, a Corvin közi szabadságharcosok emblematikus, megtörhetetlen alakja 88 éves korában. Börtönévei letöltése után nélkülöznie kellett, mégis emelt fővel élt, s szervezte a Corvin közi megemlékezéseket minden évben, utoljára 2020-ban, amikor már a Mi Hazánk Mozgalommal közös rendezvényt tarthattunk ott, erőinket egyesítve. Akkor az a megtiszteltetés is ért, hogy személyesen nyújtotta át nekem az 1956-os Magyarok Világszövetségének nevemre kiállított tagsági igazolványát, melyet még maga Pongrátz Gergely írt alá.
Trencsényi Lászlótól (a képen középen, otthonában, Varga János Corvin közi bajtársa mellett) Nagykovácsi temetőjében búcsúzunk a július 19-én, kedden 15 órakor kezdődő szertartáson. Emlékére ad majd le díszlövést egy korabeli ágyúval Pongrátz András a Corvin közben idén október 23-án a központi megemlékezésünkön. Nyugodjék békében, dicsőség a hősöknek!
Trencsényi László korábban a Józsefváros.hu-n így emlékezett vissza a szabadságharcban eltöltött napjaira: „1956. október 28-án érkeztem a Corvin közbe, ahol borzalmas látvány fogadott. Vidékről hoztunk teherautóval élelmiszert egy barátommal. Fegyveresen érkeztünk, nálam géppisztoly volt két tárral. Én akkor, 23 évesen már leszerelt katona voltam. Kora reggel értünk Pestre, a rádió hírei alapján nyugalomra számítottunk. Ehhez képest a Nagyvárad tér után orosz katonák mésszel leöntött, gúlába rakott holttesteinek látványa fogadott bennünket, a Kiliánhoz érve pedig lőni kezdtek ránk, úgy kanyarodtunk bemenekülve a Vajdahunyad utcába. Olyan heves harcok folytak, hogy az utcán heverő halottakat sem tudták eltemetni. Két napra csatlakoztam a harcolókhoz. A kihirdetett tűzszünetnek nagyon örültünk, hiszen addig a harcolók statárium alatt álltak, de utólag nézve ez egy egyszerű politikai döntés volt. Az oroszok addigra, a forradalom első szakaszában teljes kudarcot vallottak, érdekükben állt, hogy rendezzék a soraikat. Az élelmiszert leadtuk a Práter utcai raktárba, én akkor hazamentem. November 4-én, a rádióban közvetített segélyhívásra vissza akartam térni, de édesapám lebeszélt. Úgy látta, nincs esélye a forradalomnak a szovjetek ellen, és neki lett igaza”.
